a lizoklin és a karbonát kompenzációs mélység (CCD) két jelenség, amelyek befolyásolják a kalcit és az aragonit stabilitását a mély óceánban. A lizoklin az a mélység, amelyen a kalcit oldódási sebessége drámaian megnő. A lizoklin feletti víz kalcitszerkezetekben túltelített (\(\ce{CaCO3}\)), de a mélység és a nyomás növekedésével és a hőmérséklet csökkenésével a kalcit oldhatósága növekszik. Ez addig folytatódik, amíg el nem éri a lizoklint. A lizoklin az a pont, ahol drámai (akár 90% – os) csökkenés tapasztalható a jelen lévő kalcitszerkezetek mennyiségében, de ez alatt létezik a CCD. A CCD-nél a kalcit ellátási sebessége megegyezik az oldódás sebességével, és e mélység alatt nem rakódik le több kalcit. A Csendes-óceánon ez a mélység körülbelül 45000 a felszín alatt van; az Atlanti-óceánon körülbelül 6000 m mély. Ez a drámai változás az óceán kémiai különbségeinek köszönhető. A Csendes-óceán pH-ja alacsonyabb és hidegebb, mint az Atlanti-Óceáné, ezért a lizoklin és a CCD magasabb a vízoszlopban, mivel a kalcit oldhatósága ezekben a körülmények között növekszik.
ezért az óceánok savasodása olyan fontos kérdés a modern oceanográfiában. Mivel az ipari forradalmat követően folyamatosan égettük a fosszilis tüzelőanyagokat, drámaian megnöveltük a légkörünkben lévő \ (\ce{CO2}\) mennyiségét, és lényegében megdöntöttük a szénciklust. A szénciklus ezen megdöntése felborította a légkör és az óceán közötti egyensúlyt. A légkör \(\ce{CO2}\) mennyiségének növelésével növeltük az óceánban lévő \(\ce{CO2}\) mennyiségét is. Az óceán \(\ce{CO2}\) mennyiségének növelésével növeljük a jelenlévő\ (\ce{H^ {+}}\) ionok mennyiségét.
