Toni Morrison beszédet tart.
Ons. Fotó: Boo Jonsson
Toni Morrison beszéde a Nobel-banketten, December 10, 1993
Felségetek, királyi Felségetek, Hölgyeim és Uraim,
beléptem ebbe a terembe kellemesen kísértett azok, akik előttem léptek be. Ez a díjasok társasága egyszerre ijesztő és barátságos, mert listái között vannak olyan személyek nevei, akiknek munkája egész világokat tett elérhetővé számomra. Művészetük söpörése és sajátossága néha összetörte a szívemet a látás bátorságával és tisztaságával. Az a bámulatos zsenialitás, amellyel gyakorolták a mesterségüket, kihívást jelentett és táplálta az enyémet. A velük szembeni adósságom vetekszik azzal a mélységgel, amellyel a svéd Akadémiának tartozom, amiért kiválasztott, hogy csatlakozzak ehhez a kiváló öregdiákhoz.
október elején egy művész barátom hagyott egy üzenetet, amelyet hetekig az üzenetrögzítőn tartottam, és időnként lejátszottam, csak hogy meghalljam a remegő örömöt a hangjában és a szavaiba vetett hitet. “Kedves nővérem-mondta -, a díj, amely a tiéd, a miénk is, és nem is kerülhetett volna jobb kezekbe.”Üzenetének szelleme a kiérdemelt optimizmussal és magasztos bizalommal jelzi ezt a napot Számomra.
ezt a termet azonban egy új és sokkal kellemesebb kísértéssel fogom elhagyni, mint amit belépéskor éreztem: ez a díjazottak társasága még nem jött létre. Azok, akik még most is, amikor beszélek, nyelveket bányásznak, szitálnak és políroznak olyan megvilágításokhoz, amelyekről egyikünk sem álmodott. De függetlenül attól, hogy valamelyikük helyet biztosít-e ebben a panteonban, ezeknek az íróknak az összegyűjtése félreérthetetlen és egyre növekszik. Hangjuk arról beszél, hogy a civilizációk eltűntek, és még nem léteztek; a szakadék, ahonnan képzeletük tekint, szegecselni fog minket; nem pislognak,nem fordulnak el.
ezért, szem előtt tartva elődeim ajándékait, nővéreim áldását, örömmel várva az írókat, hogy eljöjjenek, elfogadom azt a megtiszteltetést, amelyet a Svéd Akadémia tett velem, és kérem önöket, hogy osszák meg velem a kegyelem pillanatát.