amerikai tapasztalat

az acél üzlet: a nyitott kandalló kemence

a századfordulóra Carnegie acéljának nagy része hatalmas téglakemencékből származott, amelyeket nyitott kandallókemencéknek hívtak. Ők voltak az acélgyártás jövője. 1890-ben a Homestead-ben, a világ legnagyobb nyitott kandallómalmában 16 kemence futott-mindegyik hat óránként negyven tonna acélt gyártott.
a nyílt tűzhelyű kemencék fantasztikus hőt termeltek, és az olvadt vas füstgázait még több, közel 3000 fokos hő előállítására használták fel. A kandalló mindkét oldalán tüzek lángoltak,a forró levegő és gáz áramát felváltva haladták át az olvadt vas felett. A füstgáz a két tűz fölött lévő kamrákba került, a hőt speciális tűztéglába zárva, és a következő gázáramot még melegebbé téve. A szélsőséges hő végül kiégette a vasban lévő szennyeződéseket, ami ezüstös fehér acélt eredményezett.
mielőtt a kemencét megcsapolták és az acélt kiöntötték, a munkások gerendákra dörömböltek, hogy figyelmeztessék a többieket, hogy fedezékbe vonuljanak. “Jézusom, meleg volt” – emlékezett vissza egy munkás. “Ha víz lenne az öntőformákban, amikor megcsapolják, az átkozott dolog felrobbanna, és fém repülne az egész területen.”
az acélt szén és mangán hozzáadásával fejezték be-nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. 1919-ben egy nyitott kandalló munkás naplójában leírta a folyamatot: “Egy nagy zsák szenet emelsz a válladra, száztonnás merőkanállal szaladsz a fehér forró acél felé, elég közel kell kerülnöd anélkül, hogy leégetnéd az arcod, hogy a zsákot minden erejével bedobd a merőkanalba, és fuss, ahogy a lángok a tetőre ugranak, a hő pedig mindent a tetőre robbant. Aztán kirohansz a merőkanálhoz, és őrülten mangánt lapátolsz bele, olyan forró munka, amennyit csak el lehet képzelni.”
a 20.század közepére a nyitott kandalló folyamatát más technológiák meghaladták. Észak-Amerikában az utolsó nyitott kandallókemencéket az 1980-as években falazták fel.